" A problémát a téves elképzelések okozzák. Tévedés volt azt hinni, hogy a szerelem örökké fog tartani. Tudhattuk volna, hogy egyszer elmúlik. Már a felületes megfigyelés is elegendő annak belátásához, hogy ha a szerelmi láz tartós lenne, mindannyian bajba kerülnénk. Komoly megrázkódtatást jelentene ez az üzleti életben, az ipar, a vallás, az oktatás és a társadalom minden területén. Miért? Mert a szerelmeseket valójában semmi más nem érdekli. Ezért is nevezzük ezt az állapotot "megszállottságnak".

A szerelmi állapot eufóriája azt az illúziót kelti bennünk, hogy bensőséges kapcsolatban vagyunk a másik emberrel. Egymás iránti szeretetünk teljesen önzetlennek tűnik. Szerelmi "megszállottságunkban" az a tévképzetünk támoad, hogy minden önzés kiveszettbelőlünk, és Teréz anya áldozatvállalásához hasonlóan mi is bármit megtennénk szerelmünk érdekében.

Ez a gondolkodásmód nem számol az emberi természet realitásával. Nem mintha gondolataink és érzéseink nem lennének őszinték, csak éppen elrugaszkodunk a valóságtól. Természetünkből fakadóan önzőek vagyunk, egész világunk önmagunk körül forog. Nincs olyan ember, aki maradéktalanul önzetlen lenne. Csupán a szerelmi eufória kelti bennünk ezt az érzést.

Mikor alábbhagy a szerelmi láz, visszatérünk a való világba, és énünk ismét kezd előtérbe kerülni. A férfi kinyílvánítja vágyai, de ezek a vágyak különbözni fognak a nő vágyaitól. Így illan el apránként a meghittség illúziója, s törnek felszínre az egyéni vágyak, érzelmek, gondolatok és viselkedésformák. Férj és feleség két különböző személyiség. Értelmi világuk nem válik eggyé, és érzelmeik is csak rövid időre olvadnak össze a szerelem kohójában. A mindennapok valósága közéjük áll, s könnyen kiábránduláshoz és visszahúzódáshoz vezet. Két lehetőség áll előttük: vagy teljesen elhidegülnek egymástól, s elindulnak egy új és friss szerelmi élmény keresésére, vagy pedig vállalják egymás szeretésének kemény munkájját, immár a szerelmi megszállottság eufóriája nélkül.

Egyes kutatók, köztük a pszivhiáter, M. Scott Peck és a pszichológus, Dorothy Tennov arra a következtetésre jutotttak, hogy a szerelem nem tekinthető egyben szeretetnek is. Dr. peck szerint a szerelem élménye három okból sem igazi szeretet:

Először is nem akaratlagos cselekvés vagy tudatos választás eredménye. Akárhogy is szeretnénk szerelembe esni, mi magunk nem idézhetjük elő ezt az állapotot. Ugyanakkor sokszor nem is számítunk rá, mégis megtörténik velünk. Gyakran a legalkalmatlanabb és a legvalószínűtlenebb személlyel esünk szerelembe.

Másodszor a szerelem azért sem valódi szeretet, mert nem igényel erőfeszítést. Bármit teszünk is szerelmes állapotunkban, csekély önfegyelmet vagy tudatos erőfeszítést kíván részünkről. Az egymással folytatott hosszas és drága telefonbeszélgetések, az ajándékok, melyekkel elhalmozzuk egymást, közös tevékenységeink tervezgetése, mind semmiségnek tűnnek a szemünkben. Ahogy a madarat ösztönei késztetik fészakrakásra, úgy késztet bennünket a szerelmi állapot ösztönös természete arra, hogy szokatlan és rendkívüli dolgokat vigyünk végbe egymásért.

Harmadszor, a szerelmesek nem törekszenek egymás fejlődésének előmozdítására. A szerelem állapota nélkülözi az önmagunk illetve a szeretett személy fejlődésére irányuló törekvést. Inkább azt az érzést kelti bennünk, hogy célba érkeztünk, és nincs szükségünk további növekedésre. A szeretett személynek még kevésbé van szüksége fejlődésre, hiszen úgy tökéletes, ahogy van, s reméljük, hogy mindig ilyen marad.

Ha a szerelem más, mint a szeretet, akkor hogyan lehetne meghatározni? Dr. Peck szerint a szerelem "a párzási viselkedés genetikailag meghatározott kísérőjelensége. Más szóval a szerelem jelensége, mely az én határainak átmeneti leomlásával jár, az ember ösztönös reakciója a belső szexuális késztetések, és a külső szexuális ingerek olyan egybeesésére, mely a nemi kapcsolat és kötődés valószínűségét hivatott szolgálni a faj fenntartásának érdekében."

Akár egyetértünk ezzel a következtetéssel, akár nem, mindazok, akik átélték már a szerelembe esés és kiábrándulás élményét, bizonyára megegyeznek abban, hogy ez az élmény valóban egy semmi máshoz nem hasonlítható érzelmi röppályáralő ki bennünket. Mintha átmenetileg elvesztenénk az ésszerű gondolkodás képességét, melynek következtében gyakran azon kapjuk magunkat, hogy olyasmit teszünk és mondunk, amire józanabb perceinkben sosem lennénk kaphatók. Mikor magunkhoz térünk érzelmi megszállottságunkból, gyakran nem is értjük korábbi viselkedésünket.

Azt jelenti-e ez, hogy miután a szerelem illúziója folytán beleestünk a házasság csapdájába, az a sorsunk, hogy boldogtalanul éljük az életünket házastársunk mellett? Vagy szöksünk meg, és próbálkozzunk újra?"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.